Észak-Írország, Írország, Wales

 Mottó:"Nincsenek hibák, csak leckék"

Agrandir le plan

Bolondos sziget, rajta bolondos élőlényekkel, meghintve bolondos időjárással. Ez a kis sziget különleges mindenféle szempontból.

A szigetről: Írország gyönyörű természeti csodákkal van ellátva, partvonala meredek sziklákra épül. A legzöldebb és egyben az egyik legszemetesebb hely, ahol valaha jártunk. A kopár hegyormokat leszámitva a sziget teljesen zöld és ez márciusban.  

Állitolag télen is zöld a sziget. Ebben nagy szerepet játszik az időjárás mely többnyíre meleg, nedves, csapadékos és szeles.

Az első pár nap gyönyörű időt fogtunk ki a szigeten. Hétágra sütött a nap, többnyíre szélcsend volt, mely ritka, mint a fehér holló ezen a szigeten. Este későn értünk a Larne-i kikötőbe ezért itt kerestünk szállást. Joe, az őr volt az első pozitiv élményünk ír földön. Jóformán el sem mondtuk, hogy a kikötőbe szeretnénk tölteni az éjszakát, ő vette a lapot és gond nélkül megengedte, hogy ott éjszakázzunk mi több forró teát, némi harapnivalót kaptunk vacsorára. 

Joe

Larne-ból egy napos kitérőt tettünk, hogy meglátogassuk Belfast-ot és mivel estére ugyan oda, Larne-ba mentünk vissza ezért csomagok nélkül tettük meg az utat Észak Írország fővárosába. Belfastról annyit tudtunk, hogy nem egy nagy város, itt épült a Titanic luxus hajó, hogy él és vírágzik a konfliktus az írek és a brittek között, mely tulajdonképpen vallásos alapú. A brittek a protestánsok, az írek a katolikusok. A város egymaga nem nyújt nagy látványosságot és mikor mi ott voltunk, akkor a konfliktus problémát sem érzékeltük, mivel szép idő volt és mindenki annak örvendett. Estére visszagurultunk a kikötőbe, de előtte bementünk a helyi üzletbe eledelt vásárolni. Amig Előd vásárolt addig kinnt szóba elegyedtem egy öreg nénivel. Kiderült, hogy az öreg hölgy 96 éves. Mondtam neki, hogy az fantasztikus, majdnem egy teljes évszázad és hogy én is szeretnék 100 évet élni, míre elnevette magát, legyintett egyet, aztán mesélt…jó volt hallgatni.

Itt nem nehéz az emberekkel szóba állni: közvetlenek, barátságosak, segitőkészek. Állitólag kedvességük kissé felszines, segitőkézségük őszinte és ezzel egyetértek. Itt mindenki köszön mindenkinek és a köszönést kiegészitik a “Hogy vagyunk ma?” kérdéssel vagy, hogy “Gyönyörű napunk van ma, ugyebár?”, amíre úgy nagyjából nem érdekli őket, hogy mit válaszolsz viszont szerintem pont emiatt van az, hogy oly könnyű velük kommunikálni. Az alapkérdések után vagy mindenki megy dolgára, vagy leállnak kommunikálni. Ha problémád van és tudnak segiteni rajta akkor segitenek. Azt hiszem nem találkoztunk goromba emberrel, és bármilyen problémánk volt mindig könnyedén segitségre leltünk, legyen szó szállásról, biciklijavitásról, útbaigazitásról. Egy lengyel lány úgy fogalmazott, hogy itt nincs megengedve, hogy goromba légy az emberekkel és ehhez tartják magukat az írek. Mondtam Elődnek, hogy Erdélyben is ilyen kedvesek lesznek az emberek, ha visszaérünk, mindenki mosolyogni és köszönni fog nekünk.

Bevásárlás után visszamentünk a kikötőbe, ahol ismét Joe volt az ügyeletes őr. Gond nélkül és jó melegben töltöttük a második éjszakát is.

Másnap elindultunk a Giants Causeway (Az óriások égbe vezető lépcsője) írányába, mely a sziget északi partvonalán helyezkedik el. A Giants Causeway az ír sziget egyik nagy természeti csodája, látványossága, mely egy régen kihunyt vulkán lávájának maradványa a megannyi bazalt oszlop. Rengeteg turistát vonz, messze földön ismert jelenség, de szerintem a Causeway tengerparti útvonal sokkal több és legalább annyíre szép látnivalót rejt önmagában. Ilyenek a meredeken, a tenger fölé magasló sziklák és azokra épülő kastélyok, várak romjai vagy csak maga az út egymaga, mely vadregényes és meredek tájakon vezet végig. Ezen az úton történt, hogy tekerünk gyönyörű napsütésben, amikor egy szembejövő autoról leesik egy talicska. Az a talicska ott süvitett el mellettünk egy méterre, ha épp nekünk süvit akkor, mi egy darabig nem süvitünk semerre. Aztán kifogtunk egy körülbelül 15 km-s szakaszt, ahol többnyíre csak tolni tudtuk a biciklit, olyan meredek volt az út, de megérte, nagyon megérte. 

A meredek emelkedők

A gyönyörű kilátás

Éjszakára egy kis farmon kaptunk szállást, egy ötgyerekes család vendégszeretetében. Ebben a tágas közösségben elég sok információval bővült látókörünk, hisz mindenki arról mesélt ami fontos volt neki.

 

Belfastban nem éreztük azt a híres nevezetes konfliktus-t, viszont az ország egyes részein csak kibujt a szög a zsákból. Itt találkoztunk elöször vele, mikor mondtuk, hogy Londonderry írányába igyekszünk, míre nagyon gyorsan jött a javitott válasz, hogy az Derry és nem Londonderry. London Angliában van, Derry Észak Írországban. Tudtuk, hogy beleütköztünk a számunkra még homályos konfliktusba, de nem feszegettük a témát. Azt is tudtuk, hogy majd lesz még esély felfedni a homályt, mely valóban a késöbbiekben kiderült. Észak Írország még Nagy Britanniához tartozik, ezért elég sok angol lakik itt, de mivel már az Ír szigeten van ezért az írek jelenléte is elég sok. Az írek magukénak látjak Észak Írországot, mig a Brittek, természetesen magukénak tekintik azt.

A város hivatalos neve Londonderry és a brittek, a protestánsok ezt igy is látják, az írek a katolikusok viszont Derryként tartják számon a várost és tulajdonképpen nem hiszem, hogy a nacionalizmus áll a háta mögött ennek az egésznek, hanem valóban inkább a vallás.

Egy másik példa, hogy az angol kírálynő készül meglátogatni Írországot, mely eléggé nagy viszhangot kavar az emberek között. Van olyan pub, ahova a kocsmáros kiírta, hogy ha az angol kírályné oda menne vigadni, akkor ott nem fog vigadni.

Ugyanaz a család mesélt még a hurling-ről az Írek nemzeti sportjáról, mely kelta eredetű kültéri csapatsport, amelyet ütővel és labdával játszanak. Az Írországban játszott hurlinget a világ leggyorsabb mezei csapatsportjának tartják.

Kiderült, hogy az ír családok zöme sok gyereket vállal és valóban elég sok helyen volt az, hogy minimum 4-5 gyerek van a családban.

A tengerpartot elhagyva délnek tekertünk. Sligo előtt egy éjszakát lakókocsiban töltöttünk, elöször az út során. 

A család ezúttal mesélt az írek gazdasági helyzetéről. Elmesélték, hogy 30 éve nagy szegénység volt az országban, majd a gazdaság fellendült és az egyik leggazdagabb ország lett. Az volt egész a gazdasági válság kezdetéig, mely úgy néz ki, hogy csődbe vitte az államot. Állitólag az írek szenvedték meg a legjobban a válságot. Az ir állam nagyon kegyes az ingyenélőkkel, akkora segélyt ad ezeknek az embereknek melyből simán elélnek. Természetesen a tisztes állampolgárnak mely adózik az államnak ez nem magyon tetszik.

Hasonló helyzettel Norvégiában találkoztunk.

 

A sors érdekessége, hogy rákövetkező este Sligoban, pont ilyen emberkékbe botlottunk bele. Ők elmondták, hogy minek dolgozzanak mikor az “állam” pénzéből simán ellehet az ember.

Sligoból kitekertünk a nyugati partra, Westportba, ahol rég nem látott, számunkra kedves barátok vártak ránk. Enikő, Saci, Kuki és Hunor. Volt ott “öjöm és bódogság”.

A lányok tejbe vajba fürdettek. Finomabbnál finomabb ételeket készitettek: zöldségsalátát, ír reggelit, tökéletesre sikerült piskotát. Elvittek a híres neves ír pubokba (kocsmákba), ahol élő zene kiséretében kiprobáltuk a Guiness-t, az írek híres sörét, táncoltunk, beszélgettünk, egyszóval jól éreztük magunkat. 

Az írek másik nagy jellegzetessége a pubok és azokban rejlő hangulat. Szinte minden pubban, szinte minden este élő zene megy. Az írek nagy nagy előszeretettel látogatják ezeket a helyeket. Számukra ez jelenti a szocializálodást. Itt esténként élő zene mellett összeülnek az emberek, esznek isznak, mulatnak, vigadnak, hangulatot teremtenek, mindenki barátságos és kedves. Távolról sem hasonlitható össze az otthoni kocsmák hangulatával. Az írek nagyra értékelik a művészetet, legyen az zene, tánc, költészet, bármi. Általános iskolában minden gyerek tanul egy hangszeren játszani, ez általában a furulya.

Utolsó nap mindannyian elmentünk egy kiadós gerinctúrára. Felgyalogoltunk a Crough Patrick hegyre, mely zarándokút is egyben. Kellemes egy napos túra ez, ahol mindannyian jól éreztük magunkat.

A csipet csapat

Fáradtan hazaérve egy bolondos ötlet révén mindenki lerajzolta egy jó nagy lapra mi tetszett neki az együtt eltöltött tevékenységekből.

 

Nagyon jól telt az itt eltöltött három nap, nem haragudtunk volna ha a skót ürgefürge most elénkbe áll és azt mondja, nem mehetünk tovább. Nem ugrott elő igy mi továbbindultunk szakadó, kitartó esőben Galway fele. Az egyetlen vicces jelenet erről a napról, mikor egy nyuszit láttunk szaladni egy auto előtt. A bolond nyuszi nem akart letérni az útról. Ennyíre bepánikolt nyuszit életembe nem láttam. Végül nem lett elütve mert a soför tekintettel volt a kis állatra. Vicces volt.

Elődnek megkopott a fogaskereke ezért Galwayben úgy döntött, hogy lecseréli. Kerestünk egy biciklisüzletet, ahol minden alkatrész volt és ahol egyben megengedték, hogy le is cseréljük azokat. Amig Előd megoldotta a fogaskerékcserét, addig én megoldottam a kűllő problémámat, mely már hónapok óta csak bosszantott. A szakik a biciklisüzletből rendesek és segitőkészek voltak, mindenféle szerszámot rendelkezésünkre engedtek és ahol elakadtunk ott segitettek. 

Végül egy félnapi szerelés után két megújult, többnyíre egészséges bicikli gurult ki az üzletből. Előd boldog volt az új fogaskerekekkel, én boldog voltam mert nem volt többet törött kűllőm s emiatt nyolcas a kerékben. Köszönjük szépen a segitséget a West Cycling Íreland legénységének a segitséget (www.westirelandcycling.com)

 

Galwayt elhagyva a Moher-i sziklák írányába vettük utunkat. Hogy ne legyen felhőtlen a napunk, sötétedés elött gumidefektet kaptam. Végül a probléma megoldodott, volt egy ház a közelben, ahol egy fiatal pár lakott, megértették problémánkat és a garázsban elszállásoltak. Mikor mondtuk, hogy kik vagyunk mik vagyunk, akkor a fiatal hölgy mondja, hogy ő már hallott rólunk valahol. Épp ideje, gondoltam magamban, hogy a hírünk előbbre legyen, de tulajdonképpen örvendtünk neki. Velük is beszélgettünk, mégpedig az ír cigányokról. Bizony vannak ír cigányok, aki látta a Snatch (Blöff) cimű filmet annak van fogalma, hogy kell egy ilyen cigányt elképzelni. Lakókocsiban élnek, sok sok gyerekük van, kik után egy kisebb vagyont kapnak segélyként az államtól, ezért nem is nagyon dolgoznak. Ami érdekes, hogy minden ilyen családban van egy bunyós. Ha nézeteltérés van két család között, akkor összeeresztik a két bokszolót és amelyik kiüti a másikat, annak a családnak van igaza. Bunyó közben fogadásokat kötnek. Nem volt szerencsénk találkozni velük…

A Moher-i sziklák elött meglátogattuk a Burren-t mely tulajdonképpen az egyik legnagyobb karsztos táj Európában, mintegy 250 négyzetkilométer. 

Engem nem nyügözött le annyíra. A Burren környékén eldugott kis falvakban, utcákon tekertünk, ez annál inkább bejött. A legjobb az volt, mikor a semmiből kigurult egy ázsiai ürgefürge biciklivel. Na az nagy volt, olyat se látni mindennap. Szegényt szembe kacagtam, nyilvánvalóan nem tetszett ez neki, de vicces volt.

Végül elértük a Moher-i sziklákat, Írország leghíresebb természeti csodáját. Pár száz méter magas sziklafal az óceán partján. Pazar látkép terül az egyszeri ember szeme elé. A Burrennel ellentétben ez valóban lenyügöző.

A Moher-i sziklákat elhagyva, elértük a 20.000 km-t. 20.000 km biciklivel a XIX.-ik században, mikor tucatnyi gyorsabb utazási lehetőség áll az emberek rendelkezésére.

Mennyi minden történt az alatt a távolság alatt. Mennyi mindent tud mesélni az a sok sok km.

 

Tartottuk tovább a tempót délnek. Elértük a Dingle félszigetet, ahova egy gyönyörű hágón keresztül visz az út.

Itt egy CS-s, francia hölgy látott vendégül minket. A félszigetet csomagok nélkül jártuk körbe. A körúton a táj szépségét leszámitva két érdekes dolog történt. Láttunk delfineket és egy kutya megjelölte területét az első kerekemen. A delfineket távcsőből volt lehetőségünk megtekinteni. Egy parkolóba, egy ürgefürge mind bámulta a tengert a távcsövőn keresztül. Megálltam megkérdeztem mit bámul. Mondja, hogy a delfin rajokat figyeli. Kérdem tőle, hogy én is figyelhetem őket. Persze és odaengedett a távcsőhőz. Tisztán látszodtak a delfinek, ahogy ugrabugráltak a vizben. Szép tapasztalat volt, de nem az igazi.

Egy másik parkolóba megállok bámészkodni, leteszem a bringát, odajön egy kutya, megsimogatom, majd bámulom a tájat. Egyszer csak látom a Blöki jelöli a területét az első kerekemen. Mondom neki Blöki ez milyen dolog, míre a hátsó kerekemet is jelölni akarta. Na tünés innen, rossz Blöki!

Dingleből egész Cork-ig csupa ünnep volt az életünk. Március 15-én megemlékeztünk az 1848–49-es forradalom és szabadságharcról, március 16-án ünnepeltük, hogy 10 hónapja tekerünk és március 17-én ünnepeltük Szent Patrik napját, az írek nemzeti ünnepét. Ezekben a napokban gyönyörű idő volt. Még a cica is kifeküdött napozni és a cicáról tudjuk, hogy fölösleges, meggondolatlan lépéseket nem tesz.

Corkban Faragó Levente és jegyese Barbara fogadott minket.

Levente nagyon sokat segitett az Irországi útvonal megtervezésében. Elvittek a Szent Patrik napi parádéra, melyet minden évben megrendeznek nagyobb városokban. Cork Írország második legnagyobb városa. A felvonulás nagyon szines, sokféle érdek, nemzet, kúltura, stilus képviselteti magát, mely csoportok, zenével, tánccal, kis bemutatokkal, rajzokkal probálják elmagyarázni, hogy ők kik és mi a mondanivalójuk. Felvonult az ír katonaság, a foci, művészeti, mozgássérültek iskolái, az állatkert, a női jogokat védő egyesület tagjai, a lengyel, litván, magyar, szerb, indiai, thaiföldi egyesületek tagjai és még sokan mások. 

Ünnepi hangulat uralkodik ezen a napon. Mindenki igyekszik magát ünneplőbe öltöztetni kivül belül.

A felvonulás után az emberek szocializálodni mennek.

Vasárnap, március 20-án, útolsó Írország-i állomásként beértünk a fővárosba, Dublinba. Előd gyermekkori játszótársa, Tünde és barátja István fogadott minket finom májpörkölttel meg sütivel, majd elvittek Írország legmagasabban fekvő, egyik legrégebbi és leghíresebb pubjába a Johnnie Fox’s-ba. 

Mint meséltem a pubokban nagyszerű hangulat uralkodik, itt is az fogadott minket meg a jó öreg Guiness. Ittunk, beszélgettünk, nevettünk, táncoltunk, jól éreztük magunkat. Amit elfeledtem írni a pubokról, meg a közhelyekről, hogy ezeken a helyeken nem szabad cigarettázni, ami nagyon nagyon sokat javit a hangulaton és az egyszeri ember közérzetén és ezt belátják a cigisek is. Ez még sok helyen igy van Europában.

Másnap úszódába mentünk, utánna Előd és Tünde elment Dublin látogatóba, én elmentem egyet tekerni az Istvántól kapott országútival, Dublintól úgy 40-50 km-re levő Nemzeti Parkba.

Brutális 100 km-t hajtottam le azzal a játékszerrel. Este kaptunk egy profi masszázs-t Carmen-től, egy román masszírozó csajtól. 

Emlékezetes pihenő nap marad. Köszönjük szépen Tünde és István.

Március 22-én kora reggel gyönyörű napsütésben elbúcsúztunk Tündétől és Istvántól és áthajóztunk Walesbe.

 

Wales

Egy szűk és mozgalmas hetet töltöttümk Wales-ben. A hét első felében többnyíre a hegyekben kószáltunk eldugott kis hegyi utakon pazar tájakon. Március 23-án este elértük a legrégibb Outward Bound központot az Aberdovey-t, itt nagy szeretettel fogadtak minket. 

Nagy Britaniában öt OB központ van, ebből nekünk 2-t sikerült meglátogatni. Amilyen döcögösen indult az elején a központok látogatása, a végére minden összeállt, olyannyira, hogy még William Ripley-el is, az OB  vezetőjével is találkoztunk. 

Az OB után visszavonultunk a hegyekbe, ahol ismét toltuk a bringákat felfele. Esténként a farmerek vendégszeretetét élveztük. Egyik este egy idős farmerhez kérezkedtünk be, ki másnap elvitt magával reggeli körútjára, mely abból állt, hogy bejárta kis járgányával 20 hektárnyi földjét, melyen bárányai vannak, megnézi, hogy minden rendben a velük és egy kis tápot szort szét nekik. 

Meg még biztos figyelt ő mást is, csak mi nem tudunk róla. Terepszemle.

Március 25-én elhagytuk a hegyeket, az égető napsütésben kissé megégtünk. Ezen a napon sikeresen földhöz vágtam magam a biciklivel, melyet a sipcsontom és a térdem érzett meg a legjobban. Ezen az estén egy fiatal család fogadott be minket. Paul, Anette és a gyerekek. Épp a tavaszt ünnepelték egy kis szabadtéri vacsorával, mikor mi betoppantunk hozzájuk. Nagyon pozitivan és úgy fogadtak be maguk közé mintha egy nagyon régi barát jött volna látogatóba. Ez nagyon jóleső dolog, főleg ha eszembe jut, hogy ez egy hatalmas bizalmi játék.

Elképesztő, hogy egyes emberek mennyíre kedvesek és közvetlenek tudnak lenni. Paul a családapa fiatalkorában tizenhat hónapot csavargott Ausztráliában és Dél-Kelet Ázsiában, majd egyszercsak elege lett az egészből, visszajött Angliába családot alapitott. Utánna visszamentek Ausztráliába ahol öt évet éltek, végül a honvágy hazahozta őket és most itt vásároltak egy régi lakást, ezt szeretnék felújitani. Paul elmondta, hogy mindenki őrültnek hitte őt/őket ezekért a dolgokért és hogy lehet, hogy őrült dolgok ezek, de úgy éli az életét, ahogy tetszik és nem bán semmit. Talán ezért is fogadtak be olyan könnyen. Ezek az emberek szabad emberek, kincseik nem a tárgyi vagyon, hanem a lelkük. Jó volt hozzájuk bekopogtatni.

Március 26-án sajnos már forgalmas utakon tekertünk. Ezen a napon egy lóvaldában kaptunk szállást. A család csillaga lovaglásban, a 18 éves David, ki benne van az angol válogatott csapatban , és titokban remélik, hogy a srác ott lesz a 2020-s nyári olimpián. Mondtam nekik, mi majd szurkolunk, főleg úgy, hogy gőzünk nincs erről a sportágról. Elmondták, hogy ez egy nagyon drága sport, a szabályok bonyolultak és tulajdonképpen minden a ló-tól függ. 

Tölűk nem messze, található Anglia egyik legrégibb falucskája, Lacock, melyet másnap reggeliben meglátogattunk. Több szempontból is érdekes ez a hely. Nagyon nagyon régi és gyönyörű házak találhatóak itt, melyek két mozgásból a középkorba varázsolnák az embert, ha nem lenne ott az a sok auto, mely nagyon el tudja rontani azt a hangulatot. 

Itt található a Lacock-i apátság, ahol a legeslegelső fényképet készitették és itt forgattak jeleneteket a Harry Potter filmből.

 

Az útolsó napra Nagy Britanniában három cél volt kitűzve: Lacock falucska, Stonehenge meglátogatása és a Poole-i kikötő elérése, ahonnan a hajó visz majd minket vissza Franciaországba. Lacock-tól nem messze található a Stonehenge. A Stonehenge körkörösen elrendezett kőtömbökből és földsáncokból álló monumentális őskori építmény. Az UNESCO 1986-ban a világ kulturális örökségének jegyzékébe vette fel.

Rengeteg turistát vonz a világ összes tájáról. Mikor elindultuk a Stonehenge volt az egyik legnevezetesebb és legérdekesebb dolog amit megakartunk látogatni. Megtettük, de olyan nagy hatást nem keltett bennünk. Sokkal nagyobb fantáziát látunk az emberekben és a természetben, mint az épületekben. 

Jelenleg semmi sem szebb annál, hogy egész nap tekerjél hegyek völgyek között, elsuhanni a természet állatvilága mellett (rengeteg mókust, nyulat láttunk) és napközben vagy esetleg nap végén elbeszélgess az egyszeri emberrel. Emiatt történt az, hogy úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be Wales fővárosába, Cardiffba. Abszolút nem bánjuk, hogy a természetet és az embereket választottuk, a beton épületekkel és a rideg bezárt emberekkel ellentétben.

Stonehenge után, a kikötőbe tekertünk, ahol sajnos nem volt ott Joe aki nekünk szállást biztositson melegben, ezért kinnt aludtunk. Reggel fél hatkor keltünk és az tünt fel, hogy egyáltalán nincs hideg, sőt nagyon is jól aludtunk. Megvettük a jegyeket, majd elindultunk a hajóra, de mielőtt elértük volna a parti rendőrség félrehuzatott minket és rutin ellenőrzést végzett a csomagokon és átvizsgáltak minket is. Kipakoltatták véletlenszerűen az egyik táskát, megkérdezték mi járatban, majd kellemes napot kivántak és tovább engedtek. Ők kedvesek voltak, mik is azok voltunk, mindenki végezte a feladatát, majd mindenki ment dolgára. Tulajdonképpen álmomban sem gondoltam volna, hogy pont Angliából kifele leszünk leelenőrizve. A hajó, kalandunk 317-ik napján, március 28-án, helyi idő szerint 8:30 perckor elindult Chesbourg fele, Franciaországba.

 

Közel két hónapot töltöttünk a szigeteken és talán itt sikerült a legtöbb információt megtudni, emberekről, kúlturákról, életfelfogásról. Ebben nagy szerepe volt, hogy vidéken is tudtunk kommunikálni az emberekkel. Hajózunk vissza a franciákhóz, ahol a kommmunikió leszűkül többnyíre három szóra: bonjour, mersi, au revoír. Ekkora jelentősége van egy elsajátitott nyelvnek.